Vadovics blogja

Asszertivitás teszt kidobta, hogy manipulatív személyiség vagyok. Meg passzív-agresszív is, részben. (Ez azért vicces, mert a passzív és az agresszív személyiségjegyek elvileg pont ellentétesek) De azért nagyon nem lepődtem meg. Van hozzá cikk is.

Ugye az evidens, hogy a Portishead sosem tartozott a modern terjesztési módszerekben gondolkodó zenekarok közé (egyáltalán: vajon tudják mi az, hogy "terjesztési módszerek"?), első albumukat például kizárólag bakeliten kívánták volna kiadni, pedig az akkorra már javában kiment a divatból. A népakarat nyomására lett végül CD is, kazetta is, kis csavarral, ugyanis a lemezt eredetileg bakelitre vették fel, majd onnan digitalizálták. Ugyan legutóbbi lemezük, a Third már kifejezetten CD-re lett megálmodva, erre csak a hideg, ipari hangzás megerősítése végett vetemedtek. Igazából klasszikus értelemben vett klipet sem készítettek sosem, helyette azonban a fentihez hasonló, átható atmoszférájú kisfilmeket forgattak le. Igazi film noir hangulat, csodálatos zene gyönyörű theremin szólóval és Beth Gibbons csodaszép hangjával... kell ennél több?

Ezt az írást még filozófia órára készítettem, de gondoltam, közzé teszem némi népművelő célzattal, hátha jobbnak/érdekesebbnek/hasznosabbnak bizonyulok a Wikipédiánál. Aztán semmi rosszalkodás, nem felhasználni az engedélyem nélkül!

Friedrich Nietzsche a XIX. század egyik legvitatottabb filozófusa, az ún. életfilozófiák képviselője, költő, Schopenhauer tanítványa, és akárcsak mestere, maga is a „kiábrándulás filozófiáját” hirdette. Sokan tekintik individualista filozófiáját az egzisztencializmus előfutárának.

Azt gondolta, az igazság nem létezik, ennek ellenére egész életében kereste. Írásait kritikus hangvétel jellemzi, egyfajta lázadás, újítási akarat szólal meg bennük. Úgy vélte, az európai civilizáció kiüresedett és formálissá vált, így szükségessé vált annak megújítása. Bírálata a kultúra szinte valamennyi területét érinti (teológia, filozófia, jog- és politikatudomány, művészetelmélet). Műveit szépirodalmi stílusban jelentette meg. Metaforikus megfogalmazásai miatt sokan félreértelmezték, és a saját érdeküknek megfelelően ferdítették el, illetve aktualizálták gondolatait, például a náci propaganda is kihasználta írásai könnyű félreértelmezhetőségét.

Nagy hatású filozófus volt, akit sokan szellemi elődjüknek tekintettek. Többek közt Rilke, Thomas Mann, Freud, Ady Endre, Babits Mihály, és Szabó Lőrinc vallja, hogy hatással volt rá Nietzsche.

1844. október 15-én, a németországi Röckenben született, protestáns lelkészi családban. Apját nagyon korán elvesztette. Már egészen fiatalon kitűnt kiváló nyelvérzékével és a művészetek iránti érdeklődésével, tíz évesen már verset irt és zenét komponált, tizenhét évesen pedig már érett és avatott levelet írt Hölderlinről (a sors iróniája, hogy a költőhöz hasonlóan maga is elborult elmével töltötte élete utolsó szakaszát). Gimnáziumi évei alatt átfogó klasszikus képzést kapott, illetőleg itt ismerkedett meg Wagner zenéjével is, aki később személyes jóbarátjává vált.

1864-ben beiratkozott a bonni egyetemre, és klasszika-filológiát, művészettörténetet és egyháztörténetet tanult. Később átiratkozott a lipcsei egyetemre. Tehetségének, gondolatkészségének és sokrétű érdeklődésének köszönhetően még tanulmányai befejezése előtt proffesszúrát ajánlott neki a bázeli egyetem. Klasszika-filológiát tanított Bázelben, illetve itt ismerkedett meg a már nagy tekintélynek örvendő Jacob Burckhardttal.

Az élethez és művészetekhez való viszonya radikálisan megváltozott, miután elolvasta Schopenhauer fő művét, a Világ mint akarat és képzetet. Schopenhauer az addigi nyugati filozófiával ellentétben nem az észt állította a létezés középpontjába, hanem az akaratot, amely az észt csak mint puszta eszközt használja . Innen ered a nietzschei "hatalom akarása" motívum.

1870 márciusában kinevezték rendes professzornak. Augusztustól önkéntes betegápolóként részt vett a német-francia háborúban, ahol vérhasat és diftériát kapott el, így októberben visszatért Bázelbe. Hosszas lábadozása alatt kezdett el igazán mélyen foglalkozni az emberi lét és a társadalom kérdéseivel. Ezt aztán írásba is foglalta, és 1872-ben kiadta A tragédia születése, Vagy: Görögség és pesszimizmus című írását. Ebben a művében Schopenhauer azon gondolatát helyezi középpontba, miszerint a szép, a művészet élvezete, noha felismeréseket nem nyújt, mégis felszabadítja az embert a földhözragadtságból, és ennek értelmében újraértelmezi az ógörög kultúrát. Kifejti továbbá, hogy a szókratészi analitikus szemlélet minden kultúra ellensége, ugyanis minden tudományos megalapozottságú világnézet elcsökevényesíti az igazi, semmitől sem korlátolt életerőt (amit dionüszoszinak nevez), és ezt kívánja egy új lét és történelemfelfogás alapjává tenni.

Ugyanebben az évben, 1872 februárja és márciusa között előadássorozatot tartott Művelődési intézményeink jövőjéről címmel, azonban újszerű gondolatait nem fogadták jól kora filológusai, így csúfosan megbukott.

1873-ban megírta a Korszerűtlen elmélkedések első részét, David Strauss, a hitvalló és író címmel, majd 1874-ben a második részt, A történelem hasznáról és káráról az élet számár. Ezekben az írásokban a történelem feletti látásmódot (az örök és maradandó elemek szem előtt tartását) hirdeti.

1876 és 1882 között írta az Emberi, túlságosan emberi, a Hajnalpír, és a Vidám tudomány című műveit. Ebben a korszakában szakított a kereszténységgel. Meghasonlása a Vidám tudományban, az istenkereső bolond személyében csúcsosodik ki: a bolond ember egy lámpással az utcán rohangálva azt kiabálja: „Isten halott! És mi öltük meg őt!” Az Emberi túlságosan is emberi című művében a férfi és a nő viszonyát vizsgálta. A Hajnalpírban az erkölcsi előítéletekről ír (ez is a mű alcíme: Gondolatok az erkölcsi előítéletekről). A mű öt könyvre van osztva, ezen belül sorszámozva tárgyal egy-egy berögzült gondolatot, embertípust, illetve fogalmat.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

A szónok iskolája. - Ha egy évig hallgatunk, elfelejtünk fecsegni, és megtanulunk beszélni.

/Hajnalpír, Negyedik könyv, 347./

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

1883 és 1888 között írta meg talán egyik legnagyobb hatású művét, az Imígyen szóla Zarathustrát, illetve a Túl jón és rosszont és a Hatalomra törő akaratot. Imígyen szóla Zarathustrában írja le az ún. „emberfeletti embert” (Übermensch). Érvelése szerint, ha Isten nincs, az ember nem is emelkedhet fölé, tehát az ember egyetlen célja az önmaga felemelkedése lehet. Az ember feletti ember képes önerejéből eljutni egy magasabb szintre és új értékeket létrehozni, így fölötte áll a többinek. Ebben az időben dolgozta ki a örök visszatérés elméletét is, eszerint a gondolat vagy tan fontos eleme az ún. kiválasztó jellege, amely arra hivatott, hogy az ember saját életét annak megfelelően élje le, hogy azt akárhányszor ugyanúgy képes legyen újraélni ha lehetősége lenne rá. Szintén ekkor dolgozza ki hatalom akarásának eszméjét. E tanítás szerint az egész világ nem más, mint hatalomra törő akarat, és minden egyes ember is egy-egy hatalomra törő akarat.

Amit ezután írt, már magán viseli a szellemi összeomlás jegyeit, illetve a kiadások rendezőinek önkényességét, mégis, ezek a művek (A Wagner-ügy, Bálványok alkonya, Az Antikrisztus, stb.) sokkal nagyobb visszhangra leltek, szakmai és laikus körökben is.

1888-ban elméje teljesen elborult, és így éli le élete hátralévő időszakát is. 1899-ben paralitikus rohamot kapott, és 1900-ban bekövetkezett haláláig édesanyja, majd nővére, Elisabeth ápolta.

Gondolatait sokan sokféleképpen értelmezték, talán Thomas Mann volt az első, aki igazán objektíven, és a maga teljességében látta Nietzschét. Ő így vall jelentőségéről: „Mint szabad szellem a polgári álerkölcs ellen küzdött, de ezt az esztéticizmus jegyében tette, amely azonban a polgári kor sajátja. E kor túlhaladás pedig azt jelenti, hogy egy esztétikai korszakból egy morális és szociális korszakba léptünk át.”

Felhasznált Irodalom:

Friedrich Nietzsche válogatott írásai, Széll Zsuzsa bevezetője (Gondolat, 1984)

Lukács György: Világirodalom II.

Wikipédia (http://hu.wikipedia.org/wiki/Friedrich_Nietzsche)

Magyar Virtuális Enciklopédia (http://www.enc.hu/1enciklopedia/fogalmi/filoz/friedrich_nietzsche.htm)

A fenti vicces(?) és nem kevésbé aktuális dalocska a koreai Wonder girls Nobody című számának leleményes újrahasznosítása (írhattam volna azt is, hogy paródiája, de tartok k-pop rajongó tinilányok bosszújától), amely az eredetivel szemben tényleg hasznos, ám ahhoz hasonlóan igencsak műanyagszagú slágergyári produktum. Stílusos, nem?

Direkt nem írok hozzá semmit.

Már tavaly is kezdett divatba jönni ez az afrikaias hangzás, a Vampire Weekend nyomán pedig abszolút trend lett idén. A Here We Go Magic is egyértelműen ezt a irányvonalat követi, de ellentétben a Vampire Weekenddel, nem légiesen könnyed popzenével, hanem pszihedelikusba forduló, érdekes szintihangokkal és tompa, picit lo-fi szerű hangzással keveri az afrikai alapokat. Remek zene az élet nagy dolgain való gondolkodáshoz.

Egyáltalán nem értem, miért érdeke a tanároknak, hogy megutáltassák a komolyzenét a gyerekekkel. Mert teszik, lelkesen és hatékonyan, általános iskolától érettségiig, és minden alkalmat megragadnak, hogy megerősítsék azt a mélyen gyökerező, elképesztő mennyiségű előítéletből felépített általános gyűlöletet, amivel az átlag diákok viseltetnek a komolyzene iránt. Az összes lehetséges eszközt bevetik, hogy elhitessék, a komolyzene igenis az unatkozó gazdagok méregdrága szórakozása, és hogy igenis, csak akkor veheted magad emberszámba, ha operába jársz ezekkel a sznob idiótákkal. És ezek után mi a fenéért csodálkoznak azon, hogy nem érdekel senkit?! Egyáltalán, miért kell komolyzenéhez (meg többnyire úgy általában a zenéhez) nem értő gyerkőcöket puccos koncertekre zavarni, egy csomó unott képű, méregdárga ruhában feszítő üzletember közé, akiket jobban érdekel, hogy a kikent lotyójukat tapizzák az székek/padok jótékony takarásában, mint maga a zene? Mert az operába, hangversenyekre járás tetszik, nem tetszik (inkább nem tetszik…) társadalmi esemény, annak minden öltözködésre, viselkedésre vonatkozó szabályával és a legkevésbé sem alkalmas arra, hogy valakiben itt kifejlődjön az értő zenehallgatás képessége. Szomorú vagy nem, hangversenyekre meg operába többnyire nem azok járnak, akiknek a helye lenne ott, hanem ezek a szörnyű nyárspolgárok. Pontosan az ilyen civilizált nemtörődömség ellen küzdöttek a zeneszerzők, akiket szakszerűen és formálisan magyaráznak nekünk az iskolában, ezen akadt ki Debussy, ezért írta meg Haydn az Üstdob szimfóniáját. A komolyzene is (bármily hihetetlen) ZENE, és mint ilyen, a lázadás egy formája, legalábbis ha jó, akkor az. Nem az udvarias, jólfésült zeneszerzők lettek klasszikusok, hanem az újítók. Mozart talán azért került tömegsírba, mert olyan társaságkedvelő volt? A fenét. Pontosan azért, ami miatt ma azt mondanánk rá, hogy underground, azaz egyszerűen nem volt érthető és befogadható nagy tömegek számára, és így aztán nem kereste magát halálra (bár ha most morbid akarnék lenni – és miért ne akarnék az lenni? -, pontosan ezt csinálta: halálra kereste magát). Ravel egy az egyben azt a kritikát kapta Bolerójára a kortárs közönségtől, amit ma a technóra és úgy általában a minimál elektronikus zenékre szoktak mondani (többnyire azok, akiknek egyébként halvány lila segédfogalmuk sincs a technóról, csak minden nem-szeretem típusú elektronikus zenét felcímkéznek ezzel a névvel), azaz, hogy unalmas, monoton, folyton csak ugyanazt a témát ismétli, meg egyáltalán, ezt nem is szabadna zenének nevezni.

A zene művészet, emberek. Nem fogod érteni, nem fogod szeretni, ha nem vagy nyitott és előítéletektől mentes. Nem szabad, és értelmetlen is a komolyzenére valami szörnyűségesen egyszerű homogén masszaként tekinteni, mert több száz év zenei termését egységesen felcímkézni, és azt mondani, hogy ez ilyen vagy olyan, és rásütni, hogy neked ez tetszeni fog vagy nem, anélkül, hogy ismernéd, tömören szólva baromság. Hallgassatok zenét, otthon, magatokban, használjátok az agyatokat (állítólag minden emberi létformának jár egy ilyen alanyi jogon), kerüljétek el nagy ívben az operák és hangversenyek közönségét, és akkor nem lehet nagy baj. Ha nem szeretitek az operát, nem baj. Ha nem szeretitek az avant-garde-ot, nem baj. Csak az Isten szerelmére, legalább ismerjétek meg a választási lehetőségeiteket, mielőtt birkamód elhiszitek, hogy a komolyzene csak olyan lehet, amilyennek a tanárok mesélik! Hallgassátok, értsétek, szeressétek a zenét. ÁMEN.

És ha már úgyis említettem a technót, tessenek megtekinteni alább Carl Craiget, a műfaj egyik jeles képviselőjét, amint éppen egy szimfonikus zenekarnak vezényel:

Még annak tudatában is aranyos ez a videó, hogy tudjuk, a valóságban úgy 5 perc után meglincselné a nép az ártalmatlanul ugráló férfit. Vagy pont ezért az?

November 28-án Yann Tiersen koncert a Gödörben, juhé! Lesz Ondes Martenot, gitár, szép zongorajáték, meg egyéb nyalánkságok, szóval biztosan jó móka lesz. Amelie és az egyéb filmzenék valószínűleg a könyökén jönnek ki Tiersennek, szóval arra nem érdemes számítani, de azért más érdekes dolgokat is csinált a bácsi, érdemes belehallgatni azokba is.

És nem mintha kötelező lenne, de ha akad olyan, akinek van egy csomó fölösleges pénze, és olyan szegényes a fantáziája, hogy már abszolút nincs ötlete, hogy mire költse azt, és még jót is akar tenni velem, az küldhetne úgy 5-6 ezer forintot, hogy mehessek Yann Tiersen koncertre. Mert egyébként esélyem sincs, hogy eljussak. Na, valaki?

Igazán egyszerű film ez. Talán ezért is utálták annyian. Az én fejem viszont egész biztosan rosszul van beállítva, ugyanis tegnap este megnéztem a Junot, és tetszett. Sőt, kifejezetten megszerettem.

Adott egy kifejezetten értelmes 16 éves leányzó, Juno (Ellen Page), nagyon fejlett kritikai érzékkel, kissé komplikált családdal és egy enyhén röhejes kinézetű, tutyimutyi legjobb barát-szerűséggel, Paulie Bleekerrel, akivel egy este úgy döntenek, filmnézés helyett inkább szexelnek egy kicsit. Azonban a dolog pozitív terhességi teszttel végződik. Juno szépen letelefonálja az abortuszát, és elvileg itt vége is lenne a filmnek, de mégsem ez történik. Juno ugyanis úgy dönt, megszüli a gyereket, és örökbe adja egy olyan párnak, akiknek nem lehet saját gyerekük. Minden jó alakul, a szülők jól fogadják a hírt, az örökbefogadó szülők is jó fejek, sőt, a férjnek még van egy eredeti Les Paul gitárja is. Teljes az idill, ebből gondolom leszűrhető, hogy a film valóságalapja a nullához közelít.

A legtöbb magyar kritika pont ezt kifogásolta, de erre csak azt tudom mondani, aki véresen komoly realista drámára számított, magára vessen. Mint vígjáték, nem is ez a feladata, sőt szerintem, mint film se feladata a valósághűség, ezen az alapon a Táncos a sötétbenbe is beleköthetnénk. Ugyan, hány vak, özvegy, szegény acélgyári munkásnő szaladgál csehszlovák emigránsként és egyedülálló anyaként Amerikában? Na ugye.

A Juno a vígjátékok eszköztárát bevetve jár körül egy tabutémát, ugyanis Jason Reitman rendező szerint lényegesen könnyebb komolyabb témákat vígjátékként feldolgozni, mivel a nézők sokkal nyitottabbak rá, mint a drámákra. Maximálisan egyetértek vele, de hozzátenném, aki a szokásos agykikapcsolós idióta vígjátékra számít, gyorsan felejtse el: a Juno nem szörnyen lebutított sztorival és a szex-kaki-pisi szintű fárasztó és unalmas poénokkal operál, sőt igazából a vígjáték jelleget nem is a könnyfakasztó humor, hanem egyszerűen a végig könnyed légkör adja, amit ilyen súlyos témánál, valljuk be, nehéz fenntartani, a Junonak mégis sikerült.

Talán a film általam egyik legnagyobb erősségének tartott karakterek adják ezt a könnyedséget, a bájosan megrajzolt jellemek mind szerethetők és emlékezetesek, a színészek pedig remekelnek, talán Jennifer Garnert tudnám csak egy kicsit lehúzni, őt már túl sokat láttam a szépszemű jókislány szerepben. Maga a főszereplő is tetszett, Juno az átlag amerikai filmes leányanya sztereotípiával szemben nem az a buta, szép, mindenki kedvence liba, hanem okos, de nem stréber, kritikus, de igazságos, felelősségteljes, de nem koravén lány, aki furcsaságaival és zenerajongásával (Carpenterst hallgat, emberek!) igazán szimpatikus volt számomra.

Persze rá kell jönnie, a dolgok nem olyan egyszerűek, mint azt szeretné, a terhesség egyáltalán nem olyan könnyű dolog, mint ahogy azt hinné az ember, és talán az örökbefogadó szülők se olyan jó fejek, mint az elsőre tűnt, de a happy end nem marad el, és még csak nem is erőltetett. Juno némileg felnőttebbé válik, de legalábbis eljut odáig, hogy vállalja nem csak a tetteit, de az érzéseit is.

Külön figyelmet érdemel még a film zenéje, a nagyon jól összeválogatott előadók (Pl: Belle & Sebastian, Buddy Holly, The Velvet Underground, stb.) ügyesen erősítik azt a függetlenfilmes jelleget, amit az alkotók el akartak érni (pedig nem az, mellékesen), és akinek tetszett a Szívek szállodája zenéje, biztos ezt is a szívébe zárja.