Igazán egyszerű film ez. Talán ezért is utálták annyian. Az én fejem viszont egész biztosan rosszul van beállítva, ugyanis tegnap este megnéztem a Junot, és tetszett. Sőt, kifejezetten megszerettem.
Adott egy kifejezetten értelmes 16 éves leányzó, Juno (Ellen Page), nagyon fejlett kritikai érzékkel, kissé komplikált családdal és egy enyhén röhejes kinézetű, tutyimutyi legjobb barát-szerűséggel, Paulie Bleekerrel, akivel egy este úgy döntenek, filmnézés helyett inkább szexelnek egy kicsit. Azonban a dolog pozitív terhességi teszttel végződik. Juno szépen letelefonálja az abortuszát, és elvileg itt vége is lenne a filmnek, de mégsem ez történik. Juno ugyanis úgy dönt, megszüli a gyereket, és örökbe adja egy olyan párnak, akiknek nem lehet saját gyerekük. Minden jó alakul, a szülők jól fogadják a hírt, az örökbefogadó szülők is jó fejek, sőt, a férjnek még van egy eredeti Les Paul gitárja is. Teljes az idill, ebből gondolom leszűrhető, hogy a film valóságalapja a nullához közelít.
A legtöbb magyar kritika pont ezt kifogásolta, de erre csak azt tudom mondani, aki véresen komoly realista drámára számított, magára vessen. Mint vígjáték, nem is ez a feladata, sőt szerintem, mint film se feladata a valósághűség, ezen az alapon a Táncos a sötétbenbe is beleköthetnénk. Ugyan, hány vak, özvegy, szegény acélgyári munkásnő szaladgál csehszlovák emigránsként és egyedülálló anyaként Amerikában? Na ugye.
A Juno a vígjátékok eszköztárát bevetve jár körül egy tabutémát, ugyanis Jason Reitman rendező szerint lényegesen könnyebb komolyabb témákat vígjátékként feldolgozni, mivel a nézők sokkal nyitottabbak rá, mint a drámákra. Maximálisan egyetértek vele, de hozzátenném, aki a szokásos agykikapcsolós idióta vígjátékra számít, gyorsan felejtse el: a Juno nem szörnyen lebutított sztorival és a szex-kaki-pisi szintű fárasztó és unalmas poénokkal operál, sőt igazából a vígjáték jelleget nem is a könnyfakasztó humor, hanem egyszerűen a végig könnyed légkör adja, amit ilyen súlyos témánál, valljuk be, nehéz fenntartani, a Junonak mégis sikerült.
Talán a film általam egyik legnagyobb erősségének tartott karakterek adják ezt a könnyedséget, a bájosan megrajzolt jellemek mind szerethetők és emlékezetesek, a színészek pedig remekelnek, talán Jennifer Garnert tudnám csak egy kicsit lehúzni, őt már túl sokat láttam a szépszemű jókislány szerepben. Maga a főszereplő is tetszett, Juno az átlag amerikai filmes leányanya sztereotípiával szemben nem az a buta, szép, mindenki kedvence liba, hanem okos, de nem stréber, kritikus, de igazságos, felelősségteljes, de nem koravén lány, aki furcsaságaival és zenerajongásával (Carpenterst hallgat, emberek!) igazán szimpatikus volt számomra.
Persze rá kell jönnie, a dolgok nem olyan egyszerűek, mint azt szeretné, a terhesség egyáltalán nem olyan könnyű dolog, mint ahogy azt hinné az ember, és talán az örökbefogadó szülők se olyan jó fejek, mint az elsőre tűnt, de a happy end nem marad el, és még csak nem is erőltetett. Juno némileg felnőttebbé válik, de legalábbis eljut odáig, hogy vállalja nem csak a tetteit, de az érzéseit is.
Külön figyelmet érdemel még a film zenéje, a nagyon jól összeválogatott előadók (Pl: Belle & Sebastian, Buddy Holly, The Velvet Underground, stb.) ügyesen erősítik azt a függetlenfilmes jelleget, amit az alkotók el akartak érni (pedig nem az, mellékesen), és akinek tetszett a Szívek szállodája zenéje, biztos ezt is a szívébe zárja.
