Vadovics blogja

Vannak zenék, amik pont jókor esnek be az ember életébe, Planningtorock Have It All című lemeze például sok szempontból lehetne mostanság életem aláfestő zenéje. Vagy legalábbis szeretném, ha így lenne.

SEMMINEK SEMMI ÉRTELME.

  (Igen, így, csupa nagybetűvel. Tovább nem is ragoznám.)

Meredith Monk zeneszerző, énekes, táncművész, koreográfus és rendező, egyszóval: művész. A zene, a tánc és a színészet egyszerre jelennek meg minden alkotásában, saját bevallása szerint ahol a hang táncba kezd, a test dalra fakad és a színház mozivá válik, ott van az ő munkája. Az 1968-ban megalapított The House társulat kommunaszerűen együtt élő tagjaival kezdett el kísérletezni műfajok ilyesféle társításával, "interdiszciplináris performance-okat" hozva létre. Leginkább mégis az úgynevezett kiterjesztett vokális technika úttörőjeként ismert, amely ihletői között a világ legkülönfélébb éneklési stílusai szerepelnek, azonban itt is minden dala mögött a saját személyisége áll, minden gondolatával, érzésével és gesztusával. Én úgy gondolom, valahol tényleg ez az alkotás legtermészetesebb módja, és nem is kell az avantgarde legnagyobb rajongójának lenni ahhoz, hogy megértsük: ez valami gyötrelmesen szép, kibírhatatlanul letaglózó dolog, hogy így kéne zenélni, sőt élni is, így, a maga teljességében, szigorú határok meghúzása nélkül. Gyönyörű.

- Talán ha...

- Nehogy azt hidd, hogy ezt bárki is jól csinálja.

- De én...

- Még te sem.

- De ha másnak...

- Nem, másnak sem sikerül.

- Ennek így semmi értelme!

- Na ez az. 

Már a 2007-es Strange House is remek lemez volt a maga nyers, '60-as évek garázsrockját idéző számaival, és igazán senkinek nem lehetett volna egy szava sem, ha a zenekar ugyanezt az irányt célozza meg az ezt követő lemezén, a Primary Colours mégis másképp lett nagyszerű. Így.

Persze az sem mellékes, hogy a dologban ott van Geoff Barrow (Portishead) keze is, de azért az valószínűleg nem csak az ő érdeme, hogy a Primary Colours volt talán az egyetlen tavalyi lemez, amit tényleg minden elfogultság nélkül igazán élveztem.
 

Elég furán hangzik, tudom, de engem a metál többnyire megnyugtat. (Egyszer majd ki is fejtem, miért...) Az ilyesmi meg külön élvezet, mert ötletes, izlandi, és van benne kellő mélység ahhoz, hogy ne csak a sörre lehessen kapásból asszociálni, de azért nem elviselhetetlenül érzelgős. Ilyet még, sokat.

- Zavarok?

- Nem, gyere csak.

- Inkább nem, látom, hogy zavarok.

- Egyáltalán nem zavarsz.

- De igen. Ne is tagadd.

- Nem, tényleg nem.

- De. Tudom, hogy zavarok.

- Mostmár tényleg igen.