Egyáltalán nem értem, miért
érdeke a tanároknak, hogy megutáltassák a komolyzenét a gyerekekkel. Mert
teszik, lelkesen és hatékonyan, általános iskolától érettségiig, és minden
alkalmat megragadnak, hogy megerősítsék azt a mélyen gyökerező, elképesztő
mennyiségű előítéletből felépített általános gyűlöletet, amivel az átlag diákok
viseltetnek a komolyzene iránt. Az összes lehetséges eszközt bevetik, hogy
elhitessék, a komolyzene igenis az unatkozó gazdagok méregdrága szórakozása, és hogy
igenis, csak akkor veheted magad emberszámba, ha operába jársz ezekkel a sznob
idiótákkal. És ezek után mi a fenéért csodálkoznak azon, hogy nem érdekel
senkit?! Egyáltalán, miért kell komolyzenéhez (meg többnyire úgy általában a
zenéhez) nem értő gyerkőcöket puccos koncertekre zavarni, egy csomó unott képű,
méregdárga ruhában feszítő üzletember közé, akiket jobban érdekel, hogy a
kikent lotyójukat tapizzák az székek/padok jótékony takarásában, mint maga a
zene? Mert az operába, hangversenyekre járás tetszik, nem tetszik (inkább nem
tetszik…) társadalmi esemény, annak minden öltözködésre, viselkedésre vonatkozó
szabályával és a legkevésbé sem alkalmas arra, hogy valakiben itt kifejlődjön
az értő zenehallgatás képessége. Szomorú vagy nem, hangversenyekre meg operába
többnyire nem azok járnak, akiknek a helye lenne ott, hanem ezek a szörnyű
nyárspolgárok. Pontosan az ilyen civilizált nemtörődömség ellen küzdöttek a
zeneszerzők, akiket szakszerűen és formálisan magyaráznak nekünk az iskolában, ezen
akadt ki Debussy, ezért írta meg Haydn az Üstdob szimfóniáját. A komolyzene is
(bármily hihetetlen) ZENE, és mint ilyen, a lázadás egy formája, legalábbis ha
jó, akkor az. Nem az udvarias, jólfésült zeneszerzők lettek klasszikusok, hanem
az újítók. Mozart talán azért került tömegsírba, mert olyan társaságkedvelő
volt? A fenét. Pontosan azért, ami miatt ma azt mondanánk rá, hogy underground,
azaz egyszerűen nem volt érthető és befogadható nagy tömegek számára, és így
aztán nem kereste magát halálra (bár ha most morbid akarnék lenni – és miért ne
akarnék az lenni? -, pontosan ezt csinálta: halálra kereste magát). Ravel egy
az egyben azt a kritikát kapta Bolerójára a kortárs közönségtől, amit ma a
technóra és úgy általában a minimál elektronikus zenékre szoktak mondani
(többnyire azok, akiknek egyébként halvány lila segédfogalmuk sincs a
technóról, csak minden nem-szeretem típusú elektronikus zenét felcímkéznek
ezzel a névvel), azaz, hogy unalmas, monoton, folyton csak ugyanazt a témát
ismétli, meg egyáltalán, ezt nem is szabadna zenének nevezni.
A zene művészet, emberek. Nem fogod érteni, nem fogod szeretni, ha nem vagy nyitott és előítéletektől mentes. Nem szabad, és értelmetlen is a komolyzenére valami szörnyűségesen egyszerű homogén masszaként tekinteni, mert több száz év zenei termését egységesen felcímkézni, és azt mondani, hogy ez ilyen vagy olyan, és rásütni, hogy neked ez tetszeni fog vagy nem, anélkül, hogy ismernéd, tömören szólva baromság. Hallgassatok zenét, otthon, magatokban, használjátok az agyatokat (állítólag minden emberi létformának jár egy ilyen alanyi jogon), kerüljétek el nagy ívben az operák és hangversenyek közönségét, és akkor nem lehet nagy baj. Ha nem szeretitek az operát, nem baj. Ha nem szeretitek az avant-garde-ot, nem baj. Csak az Isten szerelmére, legalább ismerjétek meg a választási lehetőségeiteket, mielőtt birkamód elhiszitek, hogy a komolyzene csak olyan lehet, amilyennek a tanárok mesélik! Hallgassátok, értsétek, szeressétek a zenét. ÁMEN.
És ha már úgyis említettem a technót, tessenek megtekinteni alább Carl Craiget, a műfaj egyik jeles képviselőjét, amint éppen egy szimfonikus zenekarnak vezényel:
