Ezt az írást még filozófia órára készítettem, de gondoltam, közzé teszem némi népművelő célzattal, hátha jobbnak/érdekesebbnek/hasznosabbnak bizonyulok a Wikipédiánál. Aztán semmi rosszalkodás, nem felhasználni az engedélyem nélkül!
Friedrich Nietzsche a XIX. század egyik legvitatottabb filozófusa, az
ún. életfilozófiák képviselője, költő, Schopenhauer tanítványa, és akárcsak
mestere, maga is a „kiábrándulás filozófiáját” hirdette. Sokan tekintik
individualista filozófiáját az egzisztencializmus előfutárának.
Azt gondolta, az igazság nem létezik, ennek ellenére egész életében kereste. Írásait kritikus hangvétel jellemzi, egyfajta lázadás, újítási akarat szólal meg bennük. Úgy vélte, az európai civilizáció kiüresedett és formálissá vált, így szükségessé vált annak megújítása. Bírálata a kultúra szinte valamennyi területét érinti (teológia, filozófia, jog- és politikatudomány, művészetelmélet). Műveit szépirodalmi stílusban jelentette meg. Metaforikus megfogalmazásai miatt sokan félreértelmezték, és a saját érdeküknek megfelelően ferdítették el, illetve aktualizálták gondolatait, például a náci propaganda is kihasználta írásai könnyű félreértelmezhetőségét.
Nagy hatású filozófus volt, akit sokan szellemi elődjüknek tekintettek. Többek közt Rilke, Thomas Mann, Freud, Ady Endre, Babits Mihály, és Szabó Lőrinc vallja, hogy hatással volt rá Nietzsche.
1844. október 15-én, a németországi Röckenben született, protestáns lelkészi családban. Apját nagyon korán elvesztette. Már egészen fiatalon kitűnt kiváló nyelvérzékével és a művészetek iránti érdeklődésével, tíz évesen már verset irt és zenét komponált, tizenhét évesen pedig már érett és avatott levelet írt Hölderlinről (a sors iróniája, hogy a költőhöz hasonlóan maga is elborult elmével töltötte élete utolsó szakaszát). Gimnáziumi évei alatt átfogó klasszikus képzést kapott, illetőleg itt ismerkedett meg Wagner zenéjével is, aki később személyes jóbarátjává vált.
1864-ben beiratkozott a bonni egyetemre, és klasszika-filológiát, művészettörténetet és egyháztörténetet tanult. Később átiratkozott a lipcsei egyetemre. Tehetségének, gondolatkészségének és sokrétű érdeklődésének köszönhetően még tanulmányai befejezése előtt proffesszúrát ajánlott neki a bázeli egyetem. Klasszika-filológiát tanított Bázelben, illetve itt ismerkedett meg a már nagy tekintélynek örvendő Jacob Burckhardttal.
Az élethez és művészetekhez való viszonya radikálisan megváltozott, miután elolvasta Schopenhauer fő művét, a Világ mint akarat és képzetet. Schopenhauer az addigi nyugati filozófiával ellentétben nem az észt állította a létezés középpontjába, hanem az akaratot, amely az észt csak mint puszta eszközt használja . Innen ered a nietzschei "hatalom akarása" motívum.
1870 márciusában kinevezték rendes professzornak. Augusztustól önkéntes betegápolóként részt vett a német-francia háborúban, ahol vérhasat és diftériát kapott el, így októberben visszatért Bázelbe. Hosszas lábadozása alatt kezdett el igazán mélyen foglalkozni az emberi lét és a társadalom kérdéseivel. Ezt aztán írásba is foglalta, és 1872-ben kiadta A tragédia születése, Vagy: Görögség és pesszimizmus című írását. Ebben a művében Schopenhauer azon gondolatát helyezi középpontba, miszerint a szép, a művészet élvezete, noha felismeréseket nem nyújt, mégis felszabadítja az embert a földhözragadtságból, és ennek értelmében újraértelmezi az ógörög kultúrát. Kifejti továbbá, hogy a szókratészi analitikus szemlélet minden kultúra ellensége, ugyanis minden tudományos megalapozottságú világnézet elcsökevényesíti az igazi, semmitől sem korlátolt életerőt (amit dionüszoszinak nevez), és ezt kívánja egy új lét és történelemfelfogás alapjává tenni.
Ugyanebben az évben, 1872 februárja és márciusa között előadássorozatot tartott Művelődési intézményeink jövőjéről címmel, azonban újszerű gondolatait nem fogadták jól kora filológusai, így csúfosan megbukott.
1873-ban megírta a Korszerűtlen elmélkedések első részét, David Strauss, a hitvalló és író címmel, majd 1874-ben a második részt, A történelem hasznáról és káráról az élet számár. Ezekben az írásokban a történelem feletti látásmódot (az örök és maradandó elemek szem előtt tartását) hirdeti.
1876 és 1882 között írta az Emberi, túlságosan emberi, a Hajnalpír, és a Vidám tudomány című műveit. Ebben a korszakában szakított a kereszténységgel. Meghasonlása a Vidám tudományban, az istenkereső bolond személyében csúcsosodik ki: a bolond ember egy lámpással az utcán rohangálva azt kiabálja: „Isten halott! És mi öltük meg őt!” Az Emberi túlságosan is emberi című művében a férfi és a nő viszonyát vizsgálta. A Hajnalpírban az erkölcsi előítéletekről ír (ez is a mű alcíme: Gondolatok az erkölcsi előítéletekről). A mű öt könyvre van osztva, ezen belül sorszámozva tárgyal egy-egy berögzült gondolatot, embertípust, illetve fogalmat.
--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
A szónok iskolája. - Ha egy évig hallgatunk, elfelejtünk fecsegni, és megtanulunk beszélni.
/Hajnalpír, Negyedik könyv, 347./
--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
1883 és 1888 között írta meg talán egyik legnagyobb hatású művét, az Imígyen szóla Zarathustrát, illetve a Túl jón és rosszont és a Hatalomra törő akaratot. Imígyen szóla Zarathustrában írja le az ún. „emberfeletti embert” (Übermensch). Érvelése szerint, ha Isten nincs, az ember nem is emelkedhet fölé, tehát az ember egyetlen célja az önmaga felemelkedése lehet. Az ember feletti ember képes önerejéből eljutni egy magasabb szintre és új értékeket létrehozni, így fölötte áll a többinek. Ebben az időben dolgozta ki a örök visszatérés elméletét is, eszerint a gondolat vagy tan fontos eleme az ún. kiválasztó jellege, amely arra hivatott, hogy az ember saját életét annak megfelelően élje le, hogy azt akárhányszor ugyanúgy képes legyen újraélni ha lehetősége lenne rá. Szintén ekkor dolgozza ki hatalom akarásának eszméjét. E tanítás szerint az egész világ nem más, mint hatalomra törő akarat, és minden egyes ember is egy-egy hatalomra törő akarat.
Amit ezután írt, már magán viseli a szellemi összeomlás jegyeit, illetve a kiadások rendezőinek önkényességét, mégis, ezek a művek (A Wagner-ügy, Bálványok alkonya, Az Antikrisztus, stb.) sokkal nagyobb visszhangra leltek, szakmai és laikus körökben is.
1888-ban elméje teljesen elborult, és így éli le élete hátralévő időszakát is. 1899-ben paralitikus rohamot kapott, és 1900-ban bekövetkezett haláláig édesanyja, majd nővére, Elisabeth ápolta.
Gondolatait sokan sokféleképpen értelmezték, talán Thomas Mann volt az első, aki igazán objektíven, és a maga teljességében látta Nietzschét. Ő így vall jelentőségéről: „Mint szabad szellem a polgári álerkölcs ellen küzdött, de ezt az esztéticizmus jegyében tette, amely azonban a polgári kor sajátja. E kor túlhaladás pedig azt jelenti, hogy egy esztétikai korszakból egy morális és szociális korszakba léptünk át.”
Felhasznált Irodalom:
Friedrich Nietzsche válogatott írásai, Széll Zsuzsa bevezetője (Gondolat, 1984)
Lukács György: Világirodalom II.
Wikipédia (http://hu.wikipedia.org/wiki/Friedrich_Nietzsche)
Magyar Virtuális Enciklopédia (http://www.enc.hu/1enciklopedia/fogalmi/filoz/friedrich_nietzsche.htm)
