Vadovics blogja

Blank Dogs az élő példa arra, mi történik, ha valaki túl sokat hallgat Joy Divisiont. Ez. Az ember az egyik percben még az Unknown Pleasurest hallgatja bőszen, aztán egyszer csak azon kapja magát, hogy szemérmesen bujkál egy konyharuhával a fején, és közben roppant introvertált és zajos zenéket gyárt. Hogy mik meg nem történnek.

Ha az ember hajnali kevés órakor kel, majd indul el az állomásra, annak megvan az az előnye, hogy útközben büntetlenül énekelhet hangosan, mert senki sincs az utcákon, aki rászólna.

Direkt Kármennek:

"On stage I make love to 25,000 different of people, then I go home alone"

/Janis Joplin/

Az erdő sötét, mély és szép,

De megígértem - mennem kell,

Várnak rám a mérföldek.

/Robert Frost: Az erdőnél egy havas estén/

A Big Jumpsnál stílusosabb dal nem is szólhatna ma, elmagyarázom röviden miért.

Történt ugyanis, hogy tavaly szeptemberben volt egy jelentéktelen kis balesetem, ami pár hétre gipszbe kényszerítette a lábam, akinek ez nem tetszett, de hát mit tehetett ellene? Ugyan gipsz (szerencsére) nem került a lábamra, azért sikerült idén is összetörnöm magam, így most a "szokásos" szeptemberi kényszerpihenőmet töltöm otthon. Érdekes egybeesés, hogy tavaly nemcsak hogy ugyanabban hónapban történt a baleset, hanem hasonló körítés mellett is: egyrészt tesi órán, másrészt pedig akkor is koncertre akartam menni, de nagyon. Akkor a Coldplay lett volna a soros, idén Emilíana Torrini a cél. Kísérteties, nem? Az ő dala szóljon tehát ma minden törött/kificamodott/rándult/zúzódott lábú embertársam tiszteletére.

 Az On my shoulders lehetne akár egy kifejezetten jellegtelen szám is, viszont így, Olivia Merilahti kifejezetten irritáló érdekes hangján nagyon is rendben van. Meg is szerettem.

Sam Riley a Controlban nyújtott hihetetlen alakítása miatt kezdett el érdekelni, nagy lelkesen el is kezdtem feltúrni, mi mindent csinált eddig, így leltem rá erre:

Így első ránézésre nem igazán szimpatikus film, de egy próbát megér. Az, hogy itt mikor mutatják be, rejtély, de mivel torrenten már fenn van, és készült hozzá magyar felirat is (tudtommal) ezért adok neki egy esélyt valamelyik filmnézős délutánomon, hogy meggyőzzön. Aztán majd meglátjuk.

Nem igazán értem, miért nincs nagyobb felhajtás a médiában Micachu (született Mica Levi) körül (bár tény, hazájában, Angliában azért foglalkoznak vele, a London Callingon is fellépett), pedig idén megjelent lemezük, a Jewellery abszolút érdekes, aktuális, és emellett még szórakoztató és táncolható is. Ha ez nem lenne elég, Mica kiválóan játszik  porszívón, gitáron, meg mindenen, ami a keze ügyébe kerül, határozottan laza és játékos ritmusokkal szórakozik, mindezt teszi jó adag humorral és ügyesen adagolt öniróniával. A hölgy kísérleti popzeneként definiálja saját zenéjét, bármily furán hangzik is ez így, igazat adhatunk neki. Merthogy minden kísérletezgetés ellenére Micachu zenéje határozottan "pop", ami rendjén is van így, nem is állna jól egy ilyen laza és komolytalan nőszemélynek, ha a nagybetűs "csakazértse-leszek-érthető" Művészt próbálná játszani, így is eredeti. Tessenek leellenőrizni alább:
 

 "- Kit szeretsz te legjobban, mondd, titokzatos ember? Apádat, anyádat, bátyádat, vagy a húgodat?  
- Se apám nincs, se anyám, se bátyám, se húgom.  
- Barátaidat?
- A szónak, melyet használsz, mindmáig ismeretlen maradt előttem a jelentése.  
- Hazádat?  
- Nem tudom, melyik szélességi fokon fekszik.  
- A szépséget?  
- Szívesen szeretném, csak lenne istennő és halhatatlan.  
- Az aranyat?  
- Gyűlölöm, ahogyan te Istent gyűlölöd.  
- Mit szeretsz hát, különös idegen?  
- Szeretem a felhőket... a vonuló felhőket... ott, messze... a csodálatos felhőket."

Mivel ötös lett az osztályozóvizsgám (hurrá, hurrá) és rengeteget hallgattam előtte Koko Taylort, ezért azt hiszem, ennek itt a helye. Csuda egy nő, tessék jól fülbe vésni.